Évértékelés
Elhanyagoltam mostanában a blogot. Időhiány? Talán. De főképp – valahogy megéreztem az egésznek az értelmetlenségét. Mi értelme blogot írni?
De most itthon vagyok, kicsit talán unatkozok, Szilveszter napja van, a sportévet már kiértékeltem több aspektusból, elfogott valami furcsa vágy, hogy a saját évemet is értékeljem.
Rossz év volt – hallom innen-onnan, és mégis úgy gondolom, szentségtörés és istenkísértés lenne azt mondanom, hogy 2009 rossz év volt. Mert minden lehetne sokkal rosszabb is, ráadásul 2009-ben sok fantasztikus is történt.
Először is: a forradalom. Hát mégis győzött az underground corporation, hamarább, mint valaha is hittem. Hogy aztán tudok-e élni a lehetőséggel, az már csak rajtam múlik. Igyekezni fogok.
Aztán: idén többet utaztam, mint valaha. Prága, Helsinki, Hága, Berlin, Párizs… Kiskoromban szerettem azt mondogatni a felnőtteknek, hogy én majd járni fogom a világot, de úgy igazából magam sem hittem, egyszer tényleg lesz lehetőségem, pénzem és merszem utazni.
Találkoztam néhány nagyszerű emberrel. Volt néhány nagyszerű napom. Írtam pár cikket, amivel maximálisan meg voltam elégedve. Hát ilyen volt 2009.
Újévi fogadalmak? Sosem kedveltem igazán a nagy fogadkozósdit. 2010-ben valószínűleg már nem fogok blogot írni, de nagyon remélem, hogy végre írok leveleket/maileket azokat, akiknek hónapok (évek) óta ígérgetem. Fel fogom jegyezni (szeretném, ha így lenne), hogy miket olvastam. (Volt idő, amikor kacérkodtam a gondolattal, hogy könyvesblogot kellene írnom, aztán rájöttem, nem lennék alkalmas rá.) Megpróbálok újra rendszert teremteni azokban a dolgokban, amik a legnehezebb 2009-es hónapokban összekuszálódtak.
És alapvetően optimista vagyok: mert bármi is lesz, tudom, hogy 2010-ben is lesz néhány nagyszerű napom.
Fotóhónap 2009 – I. rész: Vidéki kiss and cry
(Idén a Prépost utcai Közép-Európai Fotográfia Házában kezdtem a Fotóhónapot, lévén ott lehet venni bérletet, hát nem összefutottam egy ismerőssel? Ez az ismerős bemutatott az ismerőseinek, akik először agyba-főbe dicsérték a rovatot, aztán azt mondták, milyen érdekes, hogy nem egy sporteseményen találkozunk – nem tudom, ez miért érdekes, ez akkor lenne érdekes, ha ők minden meccsen ott lennének, de mivel nincsenek ott, sehogysem találkozhatunk sporteseményen, aztán azt is mondták, hogy sportújságíró létemre fotókiállításra járok, ez is milyen érdekes – aha, roppant; meg hogy a sportrovatban lehet a legjobban leplezni, ha valaki nem tud írni – ezt mondjuk nem tudom, honnan szedik. Kicsit zavarban voltam az egész beszélgetéstől, amúgy sem tudok társasággal kiállításra járni – ahogy várost nézni sem lehet társasággal, sorry all my friends -, nehéz volt a képekre összpontosítanom, meg amúgy se vagyok szakember, nem értek a fotózáshoz, így minden alant található vélemény szigorúan szubjektív és laikus.)
Imogen Cunningham: Intimate View
Ez nem tetszett. Nem vitatom a fotózástörténeti jelentőségét annak, hogy valaki (egy nő) saját magáról készít aktot, és azt se vitatom, hogy komoly biológiai előtanulmányok nélkül nem lehet ilyen szép, letisztult formákat fényképezni, de ez akkor se tetszett. Ha mégis kell kedvenc képet választani, akkor ez lenne az, emlékeztet a saját ágyamra…
New Life, New Document
Cseh, lengyel, magyar és szlovák (gondolom, fiatal) fotósok művei. Néhány ötlet nagyon szuper: képek a sofőrökről a piroson, van, aki muffint eszik, van, aki a felesége arcát simítja meg szórakozott mozdulattal, és van, aki olyan arcot vág, mintha öt perc múlva kigyilkolná az emberiséget (de legalábbis az előtte veszteglő autó utasait).
Szintén nagyon bejött Pettendi Szabó Péter “Háttér” című sorozata, vidéki emberek, akik sose jártak Pesten, s talán soha nem is fognak, az obligát Lánchíd, budai vár néha már-már giccsesnek tetsző sziluettje előtt (a 2004-es műkorcsolya Eb-n a Kiss&Cry-ban is ilyen háttér volt, by the way).
S vannak még képek szépségkirálynő-választásról, internetes bordélyházról, falunapi nyüzsgésről, lengyel büfékről, meg ilyenekről.
Könnyed katasztrófa
Kövezzetek meg, szeretem a katasztrófafilmeket. Tudom, hogy giccsesek, tudom, hogy sablonosak, de szeretem őket. Van aki a romantikus filmeket szereti, én azt szeretem, amikor jön a világvége, és hirtelen az egyszerű bamba emberkékből hősök lesznek, a nagy frajer csávókból meg nyuszik, és mindenki búcsúzkodik, így vagy úgy, aztán jön a láva/cunami/ufótámadás/forgószél, és a világ jelképei sorra összeomlanak.
Tegnap délután feleslegessé váltam a munkában, így hát beültem a Pólusba 2012-t nézni. És nagyon jól szórakoztam. A 2012 látványos, vicces (az orosz akcentus már önmagában döglesztő, amikor a – mellesleg rendkívül jóképű – orosz pilóta azt mondja: This is state of CHHAWAIII, hát majdnem kizuhantam a székből a röhögéstől), megvan benne az összes kötelező megható rész, mindenki megtalálhatja benne a kedvencét, akinek szurkolhat (hála az égnek ezúttal a lüke újságíró karaktere kimaradt a filmből), és azért a világvége se teljesen világvége.
Pont ilyesmi kellett a kikapcsolódáshoz.
Pih
Ki volt már az a hülye, aki kitalálta, hogy a beteg embernek azt mondja, “pihenj”? Betegen nem lehet pihenni. A betegség kurvára fárasztó.
Először is nem tudsz aludni. A fekvőhelyzet eleve kizárva, mert a fekvőhelyzet növeli a köhögés gyakoriságát. Ülve aludni marha rossz, de azért előbb-utóbb mégis elnyomná az embert az álom, csakhogy akkor
a) orrot kell fújni,
b) WC-re kell menni,
c) hányni kell,
d) köhögni kell.
Természetesen sosem egyszerre, hanem egymás után, így aztán az ember ötperceket alszik, félórákat szenved, közben jobbnál jobb szövegek jutnak az eszébe, amiket persze leírni nincs esélye, mert már a gondolat is fájdalmat okoz, hogy esetleg villanyt gyújtson, vagy kinyissa a telefonját, mert a monitor fura harsány színekkel idegtépően villog, így aztán az ember arra gondol, jó lenne a fejéhez egy usb-kulcsot csatlakoztatni, és kimenteni belőle a sok brilliánsan megfogalmazott bizarr gondolatot, de mire idáig jut, lázálomba merül, széttrancsírozott véres mókusok fekszenek Pozsony-szerte, némelyik még vonaglik, szörnyű látvány, de nem lehet nem odanézni, mert mindenhol ezek vannak, aztán idegen emberek jelennek meg az álomban, és sok hülyeséget beszélnek, végül az ember kinyitja a szemét, rácsodálkozik a szobára, az összegyűrt lepedőre meg pokrócra meg másik pokrócra, aztán ismét megpróbál kényelmesen ülni, hátát a radiátornak veti, mert kegyetlen hideg van, és várja, hogy majd csak hatni kezd végre az a fránya gyógyszer.
Survey
From Jürgen
1. Ha valaki után lettél elnevezve, ki volt az?
Az Aranykoporsó hősnője. Édesanyám 15 évesen olvasta, akkor határozta el, hogy ha lánya lesz, így nevezi. Lánya lett.
2. Mikor sírtál utoljára?
Mikor újfent rádöbbentem a helyzet reménytelenségére.
3. Tetszik magadnak a kézírásod?
Igen.
4. Melyik a kedvenc húsod/húsos kajád?
Nem nagyon szeretem a húst, csak azt, amit nagymamám csinál, és akkor is csak bizonyos hangulatban.
5. Vannak gyerekeid?
Nincsenek.
6. Ha egy másik ember lennél, barátkoznál magaddal?
Persze.
7. Jellemző rád a szarkazmus?
Még szép 
8. Megvannak még a manduláid?
Igen.
9. Szeretnél Bungee Jumpingolni?
Nem, de szeretnék egyszer vadászgépben ülni.
10. Mi a kedvenc műzlid/reggelizős pelyhed?
Nem szoktam ilyet enni.
11. Amikor leveszed a cipődet, kikötöd a cipőfűződ?
Ööö, tudom, hogy ki kéne 
12. Szerinted erős vagy?
Nem eléggé.
13. Mi a kedvenc fagyid?
Straciatella, tojáslikőr.
14. Mi az, amit először észreveszel/megnézel az embereken?
Azt se venném észre, ha a fejük helyett egy kék vödör lenne a nyakukon.
15. Piros vagy rózsaszín?
Piros.
16. Mi az, amit legjobban utálsz /nem szeretsz magadban?
Ezt nem fogom a széles nyilvánosság orrára kötni
17. Ki hiányzik Neked a legjobban?
Azok, akik voltak, de már nincsenek.
18. Akarod, hogy mindenki visszaküldje ezt Neked?
Igen, bár így blogon keresztül a visszaküldés szó nem a legpontosabb.
19. Milyen színű nadrág és cipő van rajtad?
Fekete nadrág, piros papucs.
20. Mit ettél legutóbb?
Mexikói pizza a Pizza Drakból Még most is tüzet okádok.
21. Mit hallasz/hallgatsz most?
Semmit.
22. Ha zsírkréta lennél, milyen szín lennél?
Lila.
23. Kedvenc illatod?
Mikor mi. Parfümből mondjuk a Petal Quartz és a Volare. Amúgy meg: a szél illata a futballpályán.
24. Kivel beszéltél utoljára telefonon?
Nagymamámmal.
25. Bírod azt, aki ezt küldte neked?
Ja, natürlich.
26. Milyen sportokat szeretsz nézni?
Foci, műkorcsolya, kézilabda, tenisz, hoki, torna, MINDEN.
27. Hajad színe?
Barna.
28. Szemed színe?
Barna.
29. Viselsz kontaktlencsét?
Nem.
30. Kedvenc kajáid?
Túrós csík á la Nagyika.
31. Horror film, vagy Happy End?
Horror. Bár a múltkor meglepően élveztem a Jane Eyre-t a tévében, pedig roppant sziruposan volt megcsinálva. A könyv azért árnyaltabb.
32. Az utolsó film amit láttál?
Film? Mi az a film?
33. Milyen színű póló van rajtad?
Egy fekete pulóver van rajtam, hideg van.
34.Nyár vagy tél?
Valaha mindkettőt szerettem.
35. Ölelés vagy puszi?
Kézfogás?
36. Kedvenc desszert?
Nem tudom.
37. Ki fog legnagyobb valószínűséggel válaszolni?
Nem tudom.
38. Ki nem fog a legnagyobb valószínűség szerint válaszolni?
Nem tudom.
39. Milyen könyvet olvasol most?
Annie Proulx: Kikötői hírek
40. Mi van az egérpadodon?
Nincs egérpadom.
41. Mit néztél tegnap este a TV-n?
Milan-Real.
42. Kedvenc hang?
A gólöröm. Vagy amikor a labda csattan a kapuskesztyűn.
43. ROLLING STONES vagy BEATLES?
Republic.
44. Mi volt a legtávolabbi hely, ahol az otthonodtól voltál?
Helsinki.
45. Van valamilyen újdonság/újság az életedben?
Amióta kineveztek, az összes külföldi ismerősöm akkreditációt akar velem intéztetni a műkorcsolya Eb-re. De még egy teljesen ismeretlen orosz csaj is írt azzal, hogy “hallott rólam, nem tudnék-e segíteni”. Sajna nem…
46. Hol születtél?
Rimaszombatban, a világ leggyönyörűbb városában.
47. Kinek a válaszát várod?
Mindenkiét.
48. Mennyi most az idő?
19.01
Inspired
Egészen kiskoromban utáltam a fogalmazásórát. Ott voltak ugye a hülye témák: “Nyári élményem”, “Őszi munkák a kertben”… Elkényeztetett egyetlen gyerekként és egyetlen unokaként sosem dolgoztam a kertben, nyári “élményem” pedig nem volt: nyaranta könyveket olvastam, a fák alatt császkáltam, macskákkal játszottam, de nem találtam akasztott embert, nem akadtam rá Czinka Panna sírjára, és nem voltam kirándulni sehol. Így hát aztán év elején izzadva kitaláltam valami kaland-szerűt, amit el lehetett adni nyári élményként, és rühelltem az egész helyzetet.
A műfajok előrehaladtával se sokat javult a dolog: megszenvedtem a tárgyleírással is. Harmadikos voltam, a tolltartómról próbáltam alkotni. A bevezetés adta magát, milyen alkalomból kaptam a szóban forgó tolltartót. A tárgyalás is: ez volt a leírás maga. De hogyan lehet befejezni egy tolltartóról szóló szöveget? Kínomban már a tollat rágtam, mikor hirtelen eszembe jutott a megoldás, the ultimate ending, a minden szenvedésemnek véget vető eszményi befejezés: “Szeretem, mert praktikus.”
Azóta is gyakran eszembe jut, milyen egyszerű lenne mindig ezzel befejezni egy cikket, amikor már nem jut eszembe semmi.
Amúgy meg furcsa dolog az inspiráció – néha egészen nem várt dolgokból fakad. Abból, hogy valaki elmesél egy meghatározó élményt, olyasmit, amiben nekem soha nem volt részem, és mégis, egy kétórás beszélgetés után úgy tűnik, mintha az én életemben is lettek volna ilyen lelkesítő évek, és ettől egészen lelkes vagyok.
Szeretem, mert praktikus.
Bookaholic
Nagyon régen nem olvastam már. Bele-belenézek az Orosz naplóba, tíz oldalakat olvasok el belőle reggelente, ezt még lehet így, mert ez tulajdonképpen riport, lehet úgy olvasni, mint egy újságot. De könyvet rég nem olvastam, pedig hoztam otthonról is, merthogy valószínűleg csak öt hét múlva megyek haza, és akkor sok könyv kell.
Aha, persze. Talán ma este hozzájutok valamihez a feltornyozott elolvasatlan könyvekből, vagy nem, mert már a dilemmánál elakadok, hogy mit is olvassak.
Biztosan van vagy húsz elolvasásra váró könyv a szobán, szóval ha hirtelen elbocsátanának, akkor se unatkoznék egy ideig.
A fentebb felvázoltak tudatában mentem be ma a könyvesboltba, “csak körülnézni”.
Aha, persze.
De hát a Kikötői hírek annyira fantasztikus filmen is, és magyarul hiába kerestem a könyvet, hát hogyan hagyhattam volna ott a cseh verziót?
Fura
Olvasom a hírt az origón:
Joggal pályázhat a világ legelkötelezettebb focirajongójának címére az Amerikában élő Nesan Sinnadurai, aki az elmúlt három évtizedben több mint hétmillió kilométert utazott, hogy jelen lehessen kedvenc csapata, a londoni Arsenal minden hazai meccsén.
A Daily Mirror szerdai beszámolója szerint a futballőrült informatikus, aki a Georgia állambeli Columbusban lakik, a mérkőzések előtti napokon autóbusszal Atlantába utazik, és először a texasi Houstonba, majd onnan Londonba repül. A meccsek után ugyanezen az útvonalon tér haza.A csaknem 13 ezer kilométeres körutat Sinnadurai évente átlagosan tizennyolcszor tette meg az utóbbi 31 évben, amióta Londonból az Egyesült Államokba költözött. Úti- és szállásköltségre eddig összesen 600 ezer fontnak (csaknem 190 millió forintnak) megfelelő összeget költött, állásából a túl sok távollét miatt kirúgták, és emiatt elvesztette 700 ezer dollárt érő házát is.
Mint csapata hazai meccsére oda-vissza 600 kilométert utazó fanatikusnak csak egy kérdésem van. Mi a fenének költözött Amerikába???
Egy hónap
Az első hét olyan volt, mint ha luxusvonatra szálltam volna, kényelmes bőrülések, fantasztikus sebesség, sosem látott tájak az ablaküvegen túl.
A második héten a luxusvonat hirtelen egy féktelenül robogó összetákolt szerkezetté változott, lélekben folyton a kisiklástól féltem, és bárhogyan is összpontosítottam, képtelen voltam bármit is felfogni az elsuhanó tájból, a sebességtől émelyegtem, és álmomban is a vonatzakatolást hallottam.
A harmadik héten mintha lassult volna a vonat, vagy kezdtem volna akklimatizálódni, újra kezdett egész pofás kontúrokat ölteni a táj, de néha olyan akadályok voltak a síneken, hogy a vonat akkorákat bakkant, hogy a lelket is majdnem kirázta belőlem.
Ez a negyedik hét. Igyekszem kényelmesen berendezni a kupémat.
