Elpuhult generáció?
Akit csak megkérdezek, hogy nem akar-e sétálni és dumálni velem egyet péntek este, mind azt feleli: nagyon fáradt, inkább nem.
Na most, vagy egy kegyetlenül elpuhult generáció tagja vagyok, akik huszonévesen úgy belefáradnak a napi munkába, hogy estére mozdulni se bírnak (ez furcsa, mert ha én tizenegykor befejezem a munkát, legszívesebben még beülnék valakivel valahová, ami persze nem szokott lenni, így jobb híján a közeli lakótelepeken cirkálok feszültség-levezetés gyanánt), vagy az ismerőseim nem akarnak látni se, és nem jut eszükbe jobb kifogás.
Kéne írni
Szoktam gondolni a blogra, hogy van egy ilyenem, és kéne rá írni ezt-azt, téma lenne dögivel, de némelyik nem publikus, némelyikre meg nincs idő.
Tegnap összefutottam Szupjektív kollégával a vonaton, aztán azt mondtam neki, hogy már eszembe jutott, hogy leírom a fejben többé-kevésbé összerakott, de soha le nem írt bejegyzések címét, aztán ha valamelyikre lenne igény, akkor azt esetleg megírnám… De közben rájöttem, hogy még cím sincs nagyon, csak egy, “Világvége-hangulat”, meg írhatnék a könyvekről, amiket mostanában olvastam (A darázsgyár, Gonosz lélek közeleg, Mesterségem a halál, Orosz napló), meg összerakhatnám a kedvenc blogjaim listáját, meg úgy általában, mindenféle listákat összerakhatnék…
Csak valahogy nem akaródzik.
10 dolog, amiért gyakran néznek hülyének
Vaddinál láttam, mindjárt megtetszett.
* Rajongásig szeretem a szülővárosomat, és azonnal visszamennék, ha ezt a munkát ott is csinálhatnám. Ha Pozsonyban vagyok, hiányzik Rimaszombat. Nem az emberek, hisz azokkal bármikor beszélhetek telefonon, hanem a város. Az utcák, a terek, az épületek…
* Imádom a műkorcsolyát (a műkorcsolya igenis sport), és képes vagyok nem aludni egész éjjel, ha közvetítés van. És bizonyos Mr. Brian Joubert kűrje előtt már lélegezni sem tudok a stressztől.
* A kedvenc focicsapatom a Rimaszombat, és minden hazai bajnokin ott vagyok. (Ha tehetem, idegenben is.)
* Szeretem, ha labdával fejbe, hasba, akárhová dobnak. Egy kapus sem normális.
* Az e-mail korában is levelezek (bár már sok hónapja nem írtam senkinek, mea maxima culpa).
* Nem szeretem a vígjátékokat, de rengeteget tudok nevetni a komolynak, esetenként meghatónak szánt jeleneteken.
* Egyetemista koromig egyáltalán nem ittam alkoholt. (Még csak nem is kóstoltam.)
* Nem cigizek (soha nem is próbáltam), de egyáltalán nem zavar a cigifüst, és idegesít, ha valaki egy dohányzó társaságban minden öt percben fintorog, hogy milyen büdös van.
* Nincs mp 3 lejátszóm.
* Szeretek éjjel egyedül sétálni.
Brief blog entry
Kiesett ugyan a napjaimból három óra mérgelődés, de így sincs nagyon időm írni. Most épp lapzárta után vagyunk, és miután ma nem írtam semmi értékelhetőt, úgy gondolom, ilyenkor kell felrakni a blogra valami marhaságot.
Jön három “Ki hitte volna?”
Ki hitte volna, hogy minden korábbi fogadalmam ellenére mégis hagyom magam rászedni, és reménykedve fogok várni egy magyar válogatott meccset?
Ki hitte volna, hogy a kis Weiss ilyen jó focista?
Ki hitte volna, hogy valaha azért fogok megvenni egy könyvet, mert szépek benne az illusztrációk?
Hát így. Változik a világ.
Kegyetlen és szép
Mert elhiszed, mindig elhiszed, annyi pofáraesés után is elhiszed, hogy egyszer, talán, véletlenül akár, de lehetne nyerni is Losoncon, tizenhat percen át hiszed, fejben már írod a cikket, hogy még soha, de most először, pedig tudod, hogy nem kellene a 60. perc táján fejben cikket írnod, ezek az eleve halálra ítéltetett mondatok, mert aztán persze egyenlítenek, ahogy mindig, ahogy már annyiszor, és nem mersz már hinni semmit, nem mersz bízni a döntetlenben, mert lám, elhitted megint, hogy lehetne győzni, és fájdalmas volt az ébredés, hát inkább nem reménykedsz már, csak számolod a perceket.
És nem esik már több gól, és egyszer csak eljön az a hármas sípszó.
“A magyarok meg menjenek vissza oda, ahonnan jöttek”
Lehet, hogy inkább Szerdahelyen kellett volna éjszakáznom, megvárnom az első hajnali vonatot vagy ilyesmi, egy félresikerült nap volt, a “fedett lelátón” a nyakamba csurgott a víz, átázott papírra írtam átázott tollal, néztem, ahogy a DAC éppen kikap a Duklától 2-0-ra, aztán megkértem egy kollégát, hazavisz-e Pozsonyba (mi a francért nincsen Szerdahelyről Pozsonyba semmi rohadt jármű este 10-kor??? Miért megy el az utolsó vonat fél kilenckor? És miért félek annyira a vezetéstől, hogy 26 évesen itt vagyok jogsi nélkül???), csak arra nem számítottam, hogy a fotósa is ott lesz, és a fotósa egy lökött soviniszta.
- Mégis hogy képzelik azt a magyarok, hogy egész meccs alatt magyarul szurkolnak?
- Mégis hogy képzelik, hogy előhúzzák a magyar zászlókat?
- Mégis hogy képzelik, hogy “Cirkusz Szlovákia” transzparenst raknak ki?
- Ha a magyaroknak nem tetszenek az országunk törvényei – amelyek szerint a főváros igenis Bratislava, és semmiképpen sem Pozsony! – menjenek vissza oda, ahonnan jöttek!!!
Hát kedvem lett volna kiszállni az autóból Somorján, ennél még az is jobb, ha gyalog kell Pozsonyig mennem, de nem szálltam ki, ehelyett nagy idegességemben minden második szót félreragozva magyaráztam az agyament soviniszta fotósnak, hogy HAHÓ, ÉN NEM JÖTTEM IDE SEHONNAN, AZ ŐSEIM NYUGISAN ÉLTÉK AZ ÉLETÜKET GÖMÖRBEN, AZTÁN EGYSZERCSAK HIRTELEN CSEHSZLOVÁKIA LETT OTT AZ A TERÜLET, AZTÁN MÉG HIRTELENEBBEN SZLOVÁKIA, nekem nem kell sehová visszamenni, és nincs gondom azzal, hogy Szlovákiában élek, egészen addig, amíg normálisan használhatom a nyelvemet, és senki nem akar arra kötelezni, hogy magyar napilap újságírójaként magyar szövegben azt írjam, hogy Bratislava meg Rimavská Sobota és hasonlók.
- Csakhogy ez a törvény, ezzel az erővel én is mondhatnám, hogy miért vagyok arra kötelezve, hogy adót fizessek – mondta a rohadt soviniszta fotós.
HÁT EMBER, a kettő valahogy nem mérhető össze, az adófizetésnek van valami gyakorlati haszna, nem csak egy kisebbség ellehetetlenítése, szinte már üvöltöztünk egymással az autóban, ha nem kell az utat figyelnie, talán nekem is ugrik.
Nem állítom, hogy az elmúlt években nem voltak itt rohadt soviniszták, hogy nem voltak kedves polgártársak, akik egy kanál vízben megfojtották volna a magyarokat, de abban biztos vagyok, hogy ha ez a szerencsétlen autókázás nem épp Sólyom László kitiltása után egy nappal történik, akkor a soviniszta fotós barátunk legfeljebb magában morgott volna, hogy egy magyart kell furikáznia.
Csakhogy a magyar köztársasági elnök nem jöhetett be az országba, szeptember 1-től életbe lép a nyelvtörvény, és nekem egyre jobban forog a gyomrom.
Almost a perfect day
Nagyon kellett már egy ilyen meccs. Egy meccs, ahol nem kell semmit csinálni, ahol nem kell laptopot cipelni, ahol nem kell gondolkozni, ahol nem kell stresszelni, ha véletlenül nem láttam, ki adta a gólpasszt.
Nagyon kellett már nekem egy ilyen meccs, amit “csak megélni” kell, tapsolni, drukkolni, izgulni és örülni, és maximálisan elfeledkezni mindenről, ami körülöttem zajlik.
És a meccs mintha tudta volna: lehetett volna egy unalmas 0-0, vagy egy lehangoló 0-4, de nem, a Kassa-AS Roma 3-3 lett, Totti két gólt rúgott, Novák két gólt rúgott, volt eufória, fordulat és dráma a végére, ünnepi hangulat a lelátókon, és percekig zúgó vastaps a végén.
Tényleg futballünnep volt, ahogy Jóska az előzetesben jósolta.
És akkor este, az autóban ülve, mikor még ott visszhangzott bennem, hogy “v srdci jedine… VSS Košice…”, rádöbbentem, hogy a sok harc meg intrika közepette már-már elfelejtem, hogy fantasztikus emberek is vannak körülöttem, és hosszú-hosszú-hosszú idő után úgy éreztem, ez akár tökéletes nap is lehetne.
Hangok
Valami vacsoráravalóval felpakolva jövök ki a Kauflandból, s veszem az irányt a bejárat felé – hangokat hallok. Körülnézek: sehol senki. A parkoló egyik távoli sarkában ugyan pakol egy család, de ők túl messze vannak ahhoz, hogy őket halljam. Biztos a Kauflandból hallatszik ki a rádió. Kicsit fura ugyan, de biztos azt hallom.
A Kaufland már mögöttem, de a hangok csak nem hallgatnak el.
Suttognak.
Körülnézek, hátha valamelyik fa tövében fekszik egy hajléktalan, s az beszél hozzám. Senki. Az éjszaka üres és sötét.
Talán mégse a Nyugalmat kellett volna egész nap olvasni, akármennyire is jólesett, mégis egy iszonyatosan beteg könyv, megbolondultam én is.
Na mindegy, azért így is szép életem volt, és ki tudja, mi vár rám egy csinos kis szanatóriumban.
A hangok továbbra is mondják.
Aztán hirtelen felismerem az egyik hangot: a SAJÁTOM!!!
.
.
.
Azért mégiscsak felháborító, hogy hiába tartom külön tokban, mégis önkényesen bekapcsolódik a diktafon a hátizsákomban…
Ha aznap mondjuk éppen válogatott meccs lenne,
azt sem venném észre, ha eljönne a világvége. Aztán csodálkoznék éjfélkor, ha hazaértem, hogy a kedves jó Sentinel helyett miért mutatják a tévében a miniszterelnököt.
Metafora
Anno stilisztika órán is sokszor elmondta kedvenc sipítóhangú, futballedzők után járó, az “Év focistáján” 45000 koronás ruhát viselő tanárnőm, hogy a sportsajtó nyelve van a leginkább telezsúfolva mindenféle metaforákkal.
De hogy “a gólserlegből a vendégek hörpintettek először” ?
Wtf???????
